Márta dala

Fotóműteremben, kávézóban és taxiban vettük fel ezt az interjút. Olyan forgatagban, ahogyan Sebestyén Márta él és siet egyik kötelességtől, felkéréstől, elintéznivalótól a másikig. A külső csodálónak úgy tűnik, mintha a koncertek, fellépések lennének ennek a nyüzsgő, gazdag életnek a nyugvópontjai vagy inkább csúcsai, amikor egy-két órára elsimulnak a hétköznapok gondjai, és csak a népdal, a zene öröme marad.

kepmas_2018jan

– Mesélj el egy nagyon rossz és egy nagyon jó tapasztalatot, amely fellépésekkor ért!

– Mindkettő előfordult már. Voltam már „ajándék” egy céges ünnepségen a dolgozók számára. Azt gondoltam, ha már meghívnak, akkor a közönség bizonyára nyitottan, befogadó lélekkel áll hozzá a zenémhez. Tévedtem. Ilyen álmos, közömbös társasággal még nem találkoztam, mintha büntetésből ültek volna ott! Én nem éneklem a mulatós „nézését meg a járását”, a csöpögős-szirupos „Krasznahorka büszke várát” vagy a sikamlós „kicsi róka, kicsi nyúl, még a pap is odanyúl”-t. Ezt a fajta primitív, ordítozós vagy elérzékenyülős magyarkodást gyűlölöm.

– És a jó, amire szívesen emlékszel?

– Tajvanon olyan viharos sikere volt a kilenc Oscar-díjas „Az angol beteg” című filmnek és főcímdalának, az én „Szerelem, szerelem” kezdetű énekemnek, hogy egy zenei ügynökség turnéra hívott a szigetre. Majdnem mindennap élő adásban énekeltem a dalt, így sokan láttak. Volt egy kis szabadidőm, elindultam városnézésre a hoteltől. Nagy robajjal, motorokkal közeledett mögöttem egy csoport, megijedtem és félreálltam. A lányok és a fiúk leugrottak a robogókról, lekapták a bukósisakjaikat, és félig angolul, félig kínaiul megköszönték a dalomat. Csak ezt akarták elmondani, és robogtak tovább. Ilyen hatást váltott ki egy magyar nyelvű, közép-erdélyi szerelmi ének a föld túlsó felén… A legmeghatóbb mindig az, amikor itthon vagy a határon túl egy koncerten megérzem, és a közönség is átérzi, mekkora közösségi élmény a népzene. Sok ilyen esetről tudnék mesélni, például amikor Györgyfalván, a romániai forradalom utáni újév hajnalán Ibolya néni megölelt, és azt mondta: „Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!” Én valójában nem is nekik, hanem helyettük és értük éneklem világszerte a tőlük tanult dalokat.

– Ha nekem azt mondják, hogy „népdaléneklés”, te vagy az első, aki eszembe jut erről. Jelképes alakja lettél a magyar népzenének. Kamaszkoromban a „Dúdoltam én…” című bakelitlemezt karcosra hallgattam, azóta is kedvencem.

– A lemez kísérőszövegében olvashatók Kallós Zoltánnak a szavai, amelyekre végtelenül büszke vagyok, mert megdicsért, hogy minden érzelgősség és sallang nélkül énekelek, és ezt példaként állította minden előadó elé. Ezt megelőzően egy másik Zoltántól, Kodálytól is kaptam dicséretet ötesztendős koromban, amikor zeneovisként – Forrai Kati néni, a legendás zenepedagógus biztatására – minden gyerek nevében megköszöntem neki, hogy sok szép dalt írt nekünk. Kodály nem volt érzelgős ember, de lehajolt hozzám: „Ha mindenki olyan szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni.”

A folytatást a 2018. januári Képmás magazinban olvashatják.

Felejthetetlen karácsonyi koncert a MÜPÁ-ban

Sebestyén Márta, Andrejszki Judit és zenész barátaik december 20-án “Mind ez világ örvendezzék” címmel adtak felejthetetlen ünnepi koncertet a MÜPÁ-ban. Népzenei és régizenei művek csendültek fel egyedi feldolgozásban és hangszerelésben, különleges élményt kínálva a közönségnek.

A képes beszámoló az alábbi linken tekinthető meg (22:13-tól) – kattintson a képre:

m5-mupa

 

Otthonról hazaértünk

gyergyócsomafalvi

Megjött az igazi hűvös ősz, a pécsi Kodály Központ hideg esti esőben ázik, az emberek sietve térnek be a menedékbe. Ruhatárba kerülnek a vizes kabátok, esernyők. Nemsokára kezdődik a koncert. A koncert, amely ismét jóval több, mint ha zeneműveket hallgatnánk. A programból és a közönség reakcióiból is érezhetően, itt a helytállásról van szó, az életre vállalt küldetésről.

1962-ben egy decemberi estén az akkor három éves óvodás Sebestyén Márta Kodály Zoltánnak énekel. Eltelik több mint fél évszázad és Márti ott áll egy koncertterem pódiumán, körülötte sokféle zenész, egy kórus, jó emberek, s mellette ül édesanyja is. A küldetés folytatódik.

Más ez a helyszín, mint azok a kicsi szobák a villanyfényt még alig ismerő múltban. Ismét az a kérdés, mi menthető át abból az akol-melegből, a népdal szívünkben zsongó boldogságából, a magyar szóból a jövőnek, a Facebook-os mának.

A megoldás pedig egyszerű. Énekelni kell! A dal megtisztít, fölemel, elbúsít, megvigasztal, majd heves szenvedéllyel lángol föl: éltet minket.

Az est minden megszólalása ezért van. Szinte szédítő a látkép, a többszólamúsággal és kánonnal szívünkhöz közelítő kórusművek, a csembaló, a cimbalom, sőt az egzotikus kanun forrásvíz-csordogálása, a vonósok ünnepélyes áradása, a duda és a tárogató harsány kiállása, a furulyák billentései lelkünkön, a gyermek énekesek vadvirág-frissessége, de legfőképpen egy énekhang: Sebestyén Mártié. Az édes hang, amit fölsíró, apró gyerekként hallani szeretnénk. A hang, ami a szemérmes szerelmi szavakat közvetíti. A hang, amely vigasztal, ha vigasz kell, megvidámít, ha a vidámságnak jön el az órája. A hitelesség hangja.

Népzene, komolyzene, régi zene egybeolvadnak. Ahogy egy emberben, a Mesterben együtt állt és élt mindez, ahogy az est énekesnője és házigazdája mindezt átadja, ajtókat-ablakokat nyitva a zene cifra palotájában.

Nyissunk ajtót a zenének! Lássuk jó szívvel a dalt!
Így történhet meg a csoda, hogy otthonról hazaérkezünk.

Szerző: Szávai József, a pécsi Tanac Tánceggyüttes művészeti vezetője, koreográfus