Az angol beteg nyerte az Arany Man Booker-díjat

Ondaatje világhírű művéből azonos címmel film is készült Ralph Fiennes és Juliette Binoche főszereplésével, mely 9 Oscar-díjat nyert. A filmben elhangzik a Szerelem, szerelem című magyar népdal Sebestyén Márta előadásában.

Idén ötven éves az egyik legrangosabb irodalmi díj, a Man Booker, a szervezők ezért úgy döntöttek, hogy megválasztják az eddigi nyertesek közül az elmúlt fél évszázad legjobb Man Booker-kötetét, az Arany Man Bookert. A közönség június 25-ig szavazhatott, az eredményt vasárnap este hirdették ki – számol be róla a Guardian.

Forrás: sonline.hu

Lelki kapcsolatban Erdéllyel

IMG_2902

– Tavaszköszöntő műsorral örvendeztetik meg a háromszékieket. Hogyan készültek a koncertre?

– Már nagyon vártam a tavaszt, mert elhúzódott a tél, és a szívem összeszorult, amikor hallottam, ahogy a madarak félig megfagyva csicseregnek. Most öröm látni, ahogy zsendül a vetés, minden zöldül, épp ideje. Mi erre egy kicsit rásegítünk ezzel a műsorral, a húsvéttól pünkösdig tartó időszakra térünk ki, teret kapnak az egyházi ünnepek és egyéb tavaszi gondolatok, mint például a szerelem. A népdalok és költészet nyelvén szólunk, Petőfit is megidézzük. Úgy gondolom, ez egy különleges összeállítás, két hölgy, két énekes, a népzene és a régi zene képviselői. Igaz, hogy nem hejehujás tánczenét hozunk, helyette viszont sok érdekességet fogunk megmutatni, elmondani.

– Mikor járt legutóbb Háromszéken?

– Többször is jártam errefelé, szívemnek kedves ez a régió, ha nem lenne ilyen messze, és nem lennének ilyen rosszak az utak, minden héten itt lennék. Tíz éve léptem fel a Vigadóban, közben elvették a villanyt, nem volt mikrofon, sötét is volt, hideg is volt, ez a legutóbbi emlékem, de láttam, mostanra szépen felújították az épületet, így ezúttal biztos másképp lesz. Gábor Áron-szobra is a helyén van, nagyon várom már. Úgy vélem, a választások hétvégéjén, az ezzel járó nagy izgalmak közepette jót tenne mindenkinek, ha tiszta szívvel eljönne a koncertre kikapcsolódni.

– Sok szál fűzi Erdélyhez. Mikor „fertőződött” meg az „Erdély-vírussal”?

– Édesapám, édesanyám is kis faluból származik, a vidék, a parasztság, a hagyományok, a kultúra része volt gyerekkoromnak. Édesanyám Kodály Zoltán egyik utolsó, hála Istennek még élő tanítványa, népzenekutató és karnagy, édesapám pedig közgazdászként folklór- és néprajzrajongó volt. Ebben a légkörben nőttem fel, a Kodály és Bartók által gyűjtött népzenék kicsi korom óta részét képezték az életemnek, anyukám mindig népdalokat énekelt, javarészük Erdélyből származott, a Kodály-művekben is (Marosszéki táncok, Székelyfonó) nagy számban bukkannak fel. És ahogy cseperedtem, nagyon kíváncsi lettem, hogyan hallhatom ezeket úgy, ahogy ők hallották. Akkoriban lemezt sem lehetett kapni, csak elég rusnya feldolgozásokat. Az élő népzene-élményre nagyon vágytam, 19 éves voltam, azt hiszem, amikor először eljutottam ide. Úgy kezdődött, hogy nem kaptam útlevelet, nem tudtam átjönni Erdélybe, ma se tudjuk. miért. Igaz, 17 évesen, amikor elnyertem a Népművészet ifjú mestere kitüntetést, Bulgáriába, egy folklórfesztiválra sem kaptam útlevelet. Annál elkeseredettebben vágytam rá, hogy élőben hallgassam azt a sok anyagot, amit magnóról ismertem.

– És milyen élmény volt, amikor mégis sikerült?

– Arra nagyon tisztán emlékszem, amikor Kallós Zoli bácsi kalauzolásával Bonchidán voltunk, ültünk a tiszteletes úrnál, éppen lakodalom volt a faluban, és ahogy a banda közeledett, ráismertem a dallamokra. Lenyűgöző volt. Aztán ott van a Zoli bácsival való találkozás, ahogy bedobott engem a mélyvízbe a palatkai bandával. Énekelj, te bestia! – mondta, én meg halálra válva, nem merek, nem merek, kellett egy kicsi pálinka, hogy merjek. Aztán jött Tündérország felfedezése. 1977-ben első igazi gyűjtő utam a Gyimesbe vezetett, annyira érdekelt. Elképzeltem magamnak a hegyeket, ezt a különös, archaikus zenét, igazából onnan indultam, és onnan jutottam el aztán a Mezőségre, Kalotaszegre és Székelyföldre. Egyre több élmény rakódott egymásra, és egyre valóságosabbá vált mindaz, amiről kiskoromban csak fantáziáltam. Aztán kaptam piros útlevelet, majd kéket, amivel Nyugatra mehettem, de nekem úgyis az volt a legfontosabb, hogy ide jöhessek, és be kell vallanom, a mai napig van egy kis bizsergés a gyomromban a régi határátkelések miatt. A Ceaușescu-érában számunkra is nagyon nyomasztó volt látni, hogy milyen megpróbáltatásokban volt része azoknak, akik csupán énekeltek vagy muzsikáltak nekünk. Ezek a retorziók mind benne vannak azokban a zenékben, amiket mi megtanultunk, és a mai napig hozzátapadnak.

– Szakmabeliként hogyan látja: marad, aki továbbvigye ezt a hagyományt?

– Nyilván, egy közösség több nemzedékből áll. Amikor mi kezdtünk zenélni, a mostani öregek erejük teljében levő, jó negyvenes, ötvenes zenészek voltak, most ennyi évtizeddel később ők azok, akik elmennek, de vannak, akik tudnak muzsikálni és énekelni, bár azok az ízek és színek, amiket csak ezek az idős nénik képviseltek, eltűnnek. Olyan nincs, hogy ó, én ezt már hallottam, ó, én ott már jártam, amikor csak lehet, el kell menni, nem azért, mert még soha nem hallottad, hanem azért, mert újabb és újabb élmény és impulzus éri az embert, ami egy előadóművésznek elengedhetetlenül fontos, csak így tudja hitelesen továbbadni ezeket.

– Ez lenne a kulcsa a népdalhagyomány életben tartásának?

– Igen, a használat tartja életben ezeket. Nyilván, mi a színpadon megszólaltatjuk, mert ez a kenyerünk, ezt választottuk, ezt szeretjük, de lényegesebb, hogy a hallgatóság saját örömére eseményeken, bálokban éljen vele, saját örömére használja. Hála Istennek, ennek mára széles tábora van, és a fiatalság is szeret, és tud erre bulizni, nemcsak Magyarország határain belül, hanem olyan országokban is, ahol egy szót se értenek magyarul, de mámorosan táncolnak erre a zenére. Sokan nem értik, mi az ördögöt szeret egy japán ezen, hiszen Japánban például rendszeresen rendeznek kalotaszegi legényes versenyeket.

– Számtalan külföldi fellépés után miként látja, hogyan viszonyulnak a külföldiek a magyar népzenéhez?

– A magyar népdalnak olyan ereje van, olyan szép, hogy bárkinek élmény lehet, nyelvértés nélkül is. Egy párizsi koncert után egy csokor virágot kaptam az öltözőben, ami önmagában nem olyan különös, de volt benne egy levélke, amit egy ott élő német férfi írt magyarul, és azt írta benne: „Én német vagyok, de mindennap hallgatnom kell a magyar népzenét, a magyarbecei öreges csárdások olyan szépek, hogy sírnom kell.” Kérdezem én, egy német férfinak miért fontos ez? Azért, mert olyan van benne, ami az ő lelkének kell. Akkor hogyne kellene nekünk! Ez egy olyan táplálék, amit gyógyszer gyanánt írnék fel mindenkinek.

– Igazi kulturális nagykövet. Hálás feladat ez?

– Igen, mindenképp. Szép dolog vízgázszerelőnek lenni, megcsinálom azt a csapot, és nem csöpög. Minden munkának megvan a maga szépsége. Az enyémet nem is tudom munkának nevezni, mert ez egy állandó örömforrás, ha az ember olyasmit adhat, ami önmagának is élmény. Soha nem tudtam kiskoromban, hogy mi leszek, soha nem határoztam el, hogy ez meg ez. Édesapám nagyon szerette volna, ha valami az övéhez hasonló „komoly” szakmát választok, de aztán olyan elsöprő erővel jött tizenéves koromban a Halmos Béláékkal való megismerkedésem, annak a zenének a robbanásszerű elterjedése, hogy esély nem volt semmi másra, ez sodort magával.

– Mi az, amit kevesen tudnak önről?

– Lehet, hogy vannak, akik azt gondolják, milyen zseniális háziasszony vagyok, viszont be kell vallanom, nem így van. Mikor édesanyám, nagymamám főztek, én édesapámmal inkább a könyveket faltam, mondogatta is nagymamám, „ne könyvezzetek”, de a konyhaművészet nem nagyon vonzott. Viszont ahol megfordulok, mindig érdekelnek a helyi ízek, mert az ugyanúgy hozzátartozik a vidékhez, mint a zene. A dal, amit megtanulok, nyomban visszahozza azt a finomságot, amit azon a bizonyos helyen ettünk. Nem fogok eldicsekedni a töltöttkáposzta-receptemmel, de inspirációt még kaphatok, ha lesznek unokáim, nekik muszáj lesz főznöm. Anyukámtól veszek leckéket, mert ő nagyon finomakat szokott sütni, főzni. Kirándulni nagyon szeretek, érdekel a kulturális, történelmi háttere azoknak a helyszíneknek, ahol megfordulok, nagyon érdekel a történelem, a világ minden szeglete, a zenén keresztül azonosítom a különböző népeket. A jellegzetes dolgokat szeretem, a zenén, meséken keresztül meg lehet fejteni egy népnek a gondolkodásmódját. Nagyon szeretek beszélgetni, ismerkedni, könnyen dalra fakadok, az ember érzései leginkább dalokban jönnek fel. Erdéllyel például napi lelki kapcsolatban vagyok.

Írta: Bartha Zsófia, forrás: Székely Hírmondó

Londoni koncertek

Marta-Sebestyen-Sunday-concert-Small

Andrejszki Judit a régizene, Sebestyén Márta pedig a népzene legismertebb nagykövete. Közös régizenei koncertjeik izgalmas utazást jelentenek mindkettőjük számára.

Kettőnk habitusa, zenei gondolkodása nagyon hasonló, noha hangfajtánk, stílusunk eltérő – mégis sok a közös! Gyönyörűen összesimul a népzene rusztikus volta, hús-vér előadásmódja a reneszánsz nem kevésbé vérbő és örömteli dalaival, – sajnos többnyire “túlszépelgik”, túlfinomkodják, s az embereknek téves képzete támad mindkét zenei világról. Mi próbáljuk “emberközelbe” hozni a mai közönséghez, 2018-ban is élvezhető formában, személyes kommentárokkal, közvetlen stílusban.” (Sebestyén Márta, a Magyar Művészeti Akadémia tagja)

Sebestyén Márta születése óta a zene bűvöletében él, édesanyja révén is, aki zenepedagógus – Kodály Zoltán egykori tanítványa. Különösen a népdalok világa ragadta meg, ezek előadásában már kislány korában felfigyeltek tehetségére.

Tehetsége, képzett orgánuma és varázslatos lénye eredeti jelenséggé avatta. Szinte nincs olyan ország, ahol Sebestyén Márta nem képviselte volna a magyar kultúrát, akár szólóban, akár zenésztársaival. Énekelt a japán császár előtt, de a spanyol király és az angol uralkodó is megismerhette általa a magyar nép dalait. Igazi kulturális nagykövete hazánknak.

A világhírű művésznő minden magyarországi díjat megkapott, amit egy művész elnyerhet: „Az év énekesnője” (1984), „Liszt Ferenc-díj” (1991), „Kossuth-díj” (1999), „Prima Primissima-díj” (2003), „Magyar Köztársaság Érdemrend Középkereszt” (2005). Olaszországban a Diploma alla Carriera és a Chinciano Fellini díjjal tüntették ki. Énekel a több Oscar-díjjal kitüntetett „Angol Beteg” c. filmben és a Deep Forest Grammy-díjas világzene albumán is, valamint számtalan nemzetközi rangos elismerés tulajdonosa; többek között az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális szervezetének (UNESCO) „Művész a Békéért” elnevezésű (Unesco Artist for Peace) elismerést vehette át az UNESCO főigazgatójától. Ezt a díjat fennállása óta először kapta magyar művész.

Andrejszki Judit a műfajában ismert és több rangos díjjal elismert művész, régizene szakon végzett Lengyelországban, barokk-énekes, orgonista és csembalóművész, a Musica Profana és Corvina Consort tagja.

A Magyarországon megrendezett nemzetközi barokk énekverseny különdíjasaként különös hangsúlyt fektet a magyar régizene bemutatására és megismertetésére. 1987 óta énekese és csembalistája a számos lemezt kiadott Musica Profana régizenei együttesnek, akikkel a magyar kultúra követeiként bejárták egész Európát. Tagja a Corvina Consort énekegyüttesnek is.

Márta dala

Fotóműteremben, kávézóban és taxiban vettük fel ezt az interjút. Olyan forgatagban, ahogyan Sebestyén Márta él és siet egyik kötelességtől, felkéréstől, elintéznivalótól a másikig. A külső csodálónak úgy tűnik, mintha a koncertek, fellépések lennének ennek a nyüzsgő, gazdag életnek a nyugvópontjai vagy inkább csúcsai, amikor egy-két órára elsimulnak a hétköznapok gondjai, és csak a népdal, a zene öröme marad.

kepmas_2018jan

– Mesélj el egy nagyon rossz és egy nagyon jó tapasztalatot, amely fellépésekkor ért!

– Mindkettő előfordult már. Voltam már „ajándék” egy céges ünnepségen a dolgozók számára. Azt gondoltam, ha már meghívnak, akkor a közönség bizonyára nyitottan, befogadó lélekkel áll hozzá a zenémhez. Tévedtem. Ilyen álmos, közömbös társasággal még nem találkoztam, mintha büntetésből ültek volna ott! Én nem éneklem a mulatós „nézését meg a járását”, a csöpögős-szirupos „Krasznahorka büszke várát” vagy a sikamlós „kicsi róka, kicsi nyúl, még a pap is odanyúl”-t. Ezt a fajta primitív, ordítozós vagy elérzékenyülős magyarkodást gyűlölöm.

– És a jó, amire szívesen emlékszel?

– Tajvanon olyan viharos sikere volt a kilenc Oscar-díjas „Az angol beteg” című filmnek és főcímdalának, az én „Szerelem, szerelem” kezdetű énekemnek, hogy egy zenei ügynökség turnéra hívott a szigetre. Majdnem mindennap élő adásban énekeltem a dalt, így sokan láttak. Volt egy kis szabadidőm, elindultam városnézésre a hoteltől. Nagy robajjal, motorokkal közeledett mögöttem egy csoport, megijedtem és félreálltam. A lányok és a fiúk leugrottak a robogókról, lekapták a bukósisakjaikat, és félig angolul, félig kínaiul megköszönték a dalomat. Csak ezt akarták elmondani, és robogtak tovább. Ilyen hatást váltott ki egy magyar nyelvű, közép-erdélyi szerelmi ének a föld túlsó felén… A legmeghatóbb mindig az, amikor itthon vagy a határon túl egy koncerten megérzem, és a közönség is átérzi, mekkora közösségi élmény a népzene. Sok ilyen esetről tudnék mesélni, például amikor Györgyfalván, a romániai forradalom utáni újév hajnalán Ibolya néni megölelt, és azt mondta: „Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!” Én valójában nem is nekik, hanem helyettük és értük éneklem világszerte a tőlük tanult dalokat.

– Ha nekem azt mondják, hogy „népdaléneklés”, te vagy az első, aki eszembe jut erről. Jelképes alakja lettél a magyar népzenének. Kamaszkoromban a „Dúdoltam én…” című bakelitlemezt karcosra hallgattam, azóta is kedvencem.

– A lemez kísérőszövegében olvashatók Kallós Zoltánnak a szavai, amelyekre végtelenül büszke vagyok, mert megdicsért, hogy minden érzelgősség és sallang nélkül énekelek, és ezt példaként állította minden előadó elé. Ezt megelőzően egy másik Zoltántól, Kodálytól is kaptam dicséretet ötesztendős koromban, amikor zeneovisként – Forrai Kati néni, a legendás zenepedagógus biztatására – minden gyerek nevében megköszöntem neki, hogy sok szép dalt írt nekünk. Kodály nem volt érzelgős ember, de lehajolt hozzám: „Ha mindenki olyan szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni.”

A folytatást a 2018. januári Képmás magazinban olvashatják.