Énekel, amióta él. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy már a bölcsőben is. Hogy már a pólyában is. Sorsa ugyanis már a születése után (előtt?) eldőlt, amikor Kodály-tanítvány karvezető édesanyja nyilván sokat és gyönyörűen dalolt neki. Hét nyelven beszélő, a világot járó közgazdász édesapja jóvoltából pedig hanglemezek formájában jutott el hozzá a nagyvilág. A jazz, a blues, az indián zene, a nápolyi dal. Úgy mondja, beleszületett a zenébe.
Tizekét éves korában egy magyar népdalverseny helyezettje lett. Úgy akart énekelni, mint az a „néni”, akinek a hangját újra meg újra, könnyekig meghatva hallgatta a jutalomként kapott lemezen. Elég hamar sikerült túlszárnyalni a csodált elődöket.
De milyen különös: a magyar népzene egyik legavatottabb és legszívhezszólóbb megszólaltatójának nevét igazán világhírűvé mégis a popzene tette. És egy másik műfaj: a film. A Deep Forest Grammy-díjas lemeze és Anthony Minghella Oscal-díjas filmje. Mindkettőbe tudtán kívül csöppent bele.
„1988-ban vettünk fel többekkel egy számunkra nagyon fontos erdélyi népzenei lemezt. Ezt és rajta az én, szólóban énekelt csík-megyei dallamaimat fedezte fel és a dolgozta át a két francia fiatal. És mivel a nevemen kívül semmit nem tudtak rólam, ezért lett a címe Martha’s Song, Márta dala. Ez a feldolgozás lett a Grammy-díjas világsiker.”
És Minghella? „Ő meg az újságban olvasta, hogy Berkley-ben koncertezünk a Muzsikással. Odarohant egy háromfős csapattal. Amikor a szünetben a színpad mögött bemutatkozott, és azt ismételgette, hogy Almási, Almási, azt sem tudtam, kiről beszél. Elmondta, hogy ő ezt a filmet már évek óta forgatja, és a dialógusokat már fel is vette. »Mi ez a gyönyörű dal?« – kérdezi Kristin Scott Thomas az ágyban. A férfi azt feleli, »egy népdal, my nanny used to sing it in Budapest«. Na, gondoltam, ez vicces, mert a budapesti »nanny« biztosan nem tudott volna egy ilyen magyarszováti dalt. De Minghella azt mondta, nem utasíthatom vissza, mert a szöveget már rögzítették. Jogilag nem is mondhattam, se igent, se nemet: minden azé, akié a felvétel, az pedig a Hungarotoné volt. A rendezőnek meg ez kellett. Így került bele. De végül boldog vagyok, hogy így történt.”
Az angol betegnek rengeteg hozadéka volt. Nem csak a világhír, nem csak a sok-sok személyes történet, de az is, hogy segítségével egy gyönyörű magyar népdal, amely tíz-tizenöt évvel korábban lemezen már megjelent, de akkor csak viszonylag szűk kört ért el, most öt földrészen érintett meg nagyon sok embert. Felkapták a fejüket olyanok is, akik addig soha nem érdeklődtek a műfaj iránt: úristen, mi ez a gyönyörűség?
Ennek a lánynak gyöngyök peregnek a torkában, mondta Koncz Zsuzsa, amikor meghallotta Réka hangját az István, a király bemutatóján, a Királydombon. A hang tulajdonosa közben valahol hátul kóborolt, a füvön, a tánckar környékén, mert a bemutatóra jegye sem volt. A végén, amikor a vastaps szűnni nem akart, a vállukon vitték ki a táncosok.
Szörényi Levente harcolta ki, hogy ő legyen Réka hangja a darabban és a filmváltozatban is. Három napja volt, hogy a dalokat megtanulja, és a stúdióban felénekelje. Viszont az, hogy őt magát látni nem lehetett, még kíváncsibbá tette az embereket: milyen lehet az a lány? Csúnya? Kövér? Ragyás? Sánta? Egy éven át kellett járni az országot az István dalaival, hogy megmutassa magát. „Meg nem tudom mondani, hány milliószor írtam alá bőrdzsekikre, trikókra, és izzadt katonatenyerekre a nevemet. Az Igaz szó című hadimagazinban én voltam a poszterlány, és címlapsztorik tömege szólt rólam. Réka, Réka, Réka! El akartak rejteni, de valahogy fordítva sült el a fegyver.
Meglepő, hogy milyen filmekben is felbukkan a hangja: Altmann Prêt-à-Porter-jától a Boratig. „Időnként kiderül, meg ismerősök felhívják a figyelmemet rá, hogy ebben is benne vagyok, meg abban is. És van egy csomó, amelyekről fogalmam sincs még most sem.”
Tulajdonképpen, azt mondja, jobban is szereti, ha nem ő van a képen, hanem a hangját tudja egy-egy filmhez adni. Ugyanazt gondolja, mint az operatőr, csak az képpen, ő pedig zenében fogalmazza meg. Különösen érdekes, amikor más gondolkodású és másféle világból érkező művésszel találkozik és találja meg a közös hangot. Costa Gavrasszal így keveredett egy életre szóló barátságba a Music Box című film kapcsán, amelyben Jessica Lange belső hangja, lelkének rezdülése Sebestyén Márta éneke, de Az angol beteg zeneszerzője sem felejti el, hogyan született meg rögtönzéssel a film másik híres dala. „Gabriel Yarednek feltett szándéka volt, hogy az általa írt egyik dalt elénekelteti velem. Nagyon érzelmes, olaszos, már-már giccses, áradó zenét komponált, és azt mondta, »Be very Hungarian!«. Mondtam, ez fából vaskarika, én nem tudok magyarabb lenni, mint amilyen vagyok. Láttam, hogy válságstábot alkotva, ott vitatkoznak a keverőpult mellett. Most mi legyen, a csaj nem akarja elénekelni a dalt! Közben a film pergett tovább. Annál a résznél, ahol a férfi a halott nőt hozza ki a barlangból, röpünek a fehér gyolcsok, és iszonyatosan szívszaggató az egész, elkezdtem spontán dúdolni. Mi ez, mi ez? Mondom, bármilyen meglepő, ez egy magyar népdal, és arról szól, amit most látok. Rávágták: »We keep it!«, megvettük! Ez lett a Lullaby for Katherine.
Még a japánok is felfedezték, hogy annál magyarabbnak lenni, mint amilyenek az ő dalai, nemigen lehet. Egy egész estés japán animációs filmben a főszereplő fiú japán menyasszonyával a vidéken élő magyar nagymama meglátogatására készül. Azt mondha, ahhoz, hogy a lány el tudja képzelni, milyen ott az élet, hallgasson meg néhány dalt. És a magnóról megszólal Sebestyén Márta és a Muzsikás. „A japán filmben a tokiói lánynak az én hangommal és énekemmel írja le a magyar vidéket!”
A lehető legautentikusabb hanggal. Éppen negyven éve, hogy Sebő Ferenc bemutatta őt az Egyetemi Színpadon. „Ott álltam negyven kilósan, derékig érő hajjal, rémülten, hogy és most mit csináljak? Ezzel indult a pályám. De velük, Sebővel és Halmos Bélával kezdtem a filmhez is közel kerülni. Bedobtak a mélyvízbe. A Fotográfiával, meg a Sámán című filmmel, amelynek a zenefelvétele csupa improvizáció volt. A filmkockákhoz kellett ott, azonnal hozzágondolni a zenét. És itt, ebben a népi közegben alakult ki egy nagyon szoros lelki közösség olyan filmesekkel, mint Zolnay Pál, Szomjas György, vagy Jancsó Miklós. Az életem nagy ajándéka, hogy velük dolgozhattam, hogy velük, mellettük lehettem.”
A hangok emberének vajon miért fontos a film? Azért, mert egyben nagyon vizuális is. Kodályt idézi, aki azt mondta, hogy nem jó zenész az, aki nem látja, amit hall és nem hallja, amit lát. „Számomra a hangokhoz nagyon erősen tapadnak színek, formák, arcok. És egyik a másikat előhívja. Nem véletlen, hogy így, vagy úgy, nagyon sok filmhez volt és van közöm. Vagy azért, mert belekerültem, vagy, mert egy életre szóló élményt adott. Gaál István Sodrásban című filmjéből például középiskolás korom óta őrzöm a lelkemben azt a képet, ahogy a kenyér úszik a gyertyával a Tiszán, és közben szól Vivaldi d-moll kettősversenye. De úgyanígy nem felejtem el soha a gamba hangját a Minden reggel című francia filmben, amelyet vagy ötszázszor megnéztem, és mivel a régizenével egyre többet foglalkozom, ez is fontos vonulata az életemnek.”
Filmek ihlette emlékek, történetek. Képek és hangok. És sok-sok zene. Így állnak össze sokszínű, kerek, izgalmas egésszé a rendhagyó szempont szerint válogatott mozaikok.
Írta: Petrányi Judit
Forrás: MÜPA Magazin, IX. évfolyam, 2. szám, 2014. március-április