A Fölszállott a páva népi tehetségkutató verseny döntőjébe három erdélyi fellépő jutott be: a Bekecs Néptáncegyüttes, a Tokos Zenekar és a kosteleki énekes, Vaszi Levente. A döntőben a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában a Tokos Zenekar nyert, a legjobb határon túli előadásért járó különdíjat a nyárádszeredai Bekecs Néptáncegyüttes kapta, a nézői szavazatok alapján pedig Vaszi Levente lett a közönségkedvenc. Hazatérése után az énekessel a népszerűségét bizonyító díjról, élményeiről, repertoárja megválasztásáról és jövőbeni terveiről beszélgettünk.
– Minek köszönhető, hogy a versenyen ilyen népszerű lett?
– Annak, hogy megszeretett a közönség, mert ilyen ember vagyok, egy kicsit archaikus, vannak bennem olyan régi darabkák az öregektől. Emellett őszintének s közvetlennek üsmertek meg az emberek. A verseny alatt es nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki mindenkivel. A döntőig feszt viccelődtem, amit elmeséltem pénteken es a próbákon. Jött egy bácsika a Duna TV-től, hogy egy pár kérdést feltehet-e, én fáradtságomban elkezdtem neki mondani, olyankor csak úgy jön, nem es gondoltam, hogy felkerül az internetre. Végül es jó volt, hogy ott voltak azok a filmecskék a Youtube-on, így jobban megüsmertek az emberek. De szombaton, a döntő előtt olyan állapotba kerültem, akkor nem viccelődtem, aznap nem es ettem. Én ott, akkor nem a zsűrinek énekeltem, hanem a népnek. Felvettem a húsvéti hangulatot, s abban benne volt a honvágy es. Az éneket nagyon átéltem, annyira benne voltam, hogy csak arra tudtam gondolni, Jézus, segíts meg, hogy valahogy tudjak hazaérni. Egy kicsit haragudtam, hogy egy ilyen versenyt húsvétkor szerveztek meg. Népzene, néptánc. Hogy lehet ez húsvétkor?! A hitvilág es a népi kultúrához tartozik. Az ének alatti bejátszás se volt olyan vicces, mint máskor, én nem akartam, mert nagyszombat volt. Alig vártam hogy leszálljak a színpadról, s ahogy lejöttem, úgy elkezdtem bőgni. Mondtam es ott egy interjúban: ez olyan volt, mintha az egészért imádkoztam volna, azokért es, akik táncoltak, mert ők nem volt, ahogy ne táncoljanak. S biztos vagyok benne, hogy Jézus megbocsájtott mindenkinek.
„A népszerűségi díjnak erőst megörvendtem.”
– Gondolt-e arra, hogy eljut a döntőig? És ott megfordult-e fejében, hogy első helyezett is lehetne?
– Az elejin egyáltalán nem gondoltam, hogy bejutok a döntőbe, azt hittem, valahol a középdöntőben megállítanak. Tudtam, hogy én nem nyerhetek, azért se, mert egy eldugott faluból vagyok, ahova még telefonálni se lehet, jel sincs ott. Akik megnyerik, azokat viszik ide-oda, engemet nem lehetett volna kimozdítani. A középdöntőben annyira váratlanul ért, hogy továbbjutottam, még ruhát es kellett vegyek magamnak, mert haza már nem tudtam jönni. A fellépő ruhát es ott kellett esszeszedni nekem a döntőre. Van egy jó üsmerősöm, Furik Rita, aki a Páván a díszletekkel s az öltözettel foglalkozott. A Magyar Állami Népi Együttestől, ami küssebb méret van, azt mind esszeszedte, s abból válogattunk. Az egyik barátomtól volt a zeke s a sapka, vagy ötször átöltöztem: cipőben voltam, téli harisnyában, ingben – amit Hidegségben csináltattunk a Szellő Néptánccsoportnak a tavalyi Páva-pénzből –, mejjes-hátas bundában, csángó szíjúval. Az elődöntőben a szép, hímzett ing a dédnagyapámé volt, ott szabad bunda volt rajtam, meg akartam mutatni, hogy ilyen es volt Gyimesben, mert inkább a mejjes-hátast használják, így azt üsmerik jobban. A döntőben se számítottam arra, hogy nyerni fogok, igaz, mikor Hanga megkapta a pontokat, egy percig átalfutott rajtam, hogy nem én lettem az első. Mikor eljut idáig az ember, mégescsak gondol arra, hogy nyerhet. De azonnal túltettem magamot ezen, s a népszerűségi díjnak erőst megörvendtem.
Lehullott a Jézus vére – kosteleki hajlításokkal
– A repertoárjában szereplő dalokat ön választotta vagy a mentora?
– A mentorom Fábián Évike volt, az Óbudai Népzenei Iskola tanára. Kicsi, apró fehérnépecske, a verseny alatt üsmertem meg, ott adták nekem, hogy segítsen a felkészülésben. Rengeteget járt ki Gyimesbe, bukovinai székely egyébként, sokat mesélt a nagyszüleiről, hogy voltak kitelepítve. Ő annyira nem akart belenyúlni az én szférámba, úgy vett engemet, mint egy adatközlőt, ahogy Diószegi Laci bácsi es mondta, én vagyok a forrás. A döntőig a katonadalokat én választottam, ő csiszolni segített az előadásban. De a döntőben nagyon bele kellett szóljon a választásba: én egy másik húsvéti énekkel jöttem, de ő mondta, hogy nem lesz jó, mert az egy újabb stílusú volt. Ekkor választottuk a Lehullott a Jézus vére éneket. Ezt több helyen énekelik a magyar nyelvterületen, a moldvai s a bukovinai csángók es, nálunk most már csak imaként üsmerik, de régebb megvolt. A felsőloki Tankó Eszti néni es mondta, hogy a régi asszonyok énekelték, s Kosteleken egy régi kántor es. A hajlítások az énekben az enyimek voltak, mondta es a mentorom, hogy ez az ének most már kosteleki lett.
Torta és „ördögbor” Sebestyén Mártától, valamint sok-sok jó ember
– Mi volt a legnagyobb élménye a verseny ideje alatt?
– A legnagyobb élményem az volt, hogy megbarátkozhattam Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas előadóművésszel. Már a tavaly megismertem őt, amikor a Szellő Néptánccsoporttal szerepeltünk a Páván. Akkor viccesen meg es hívtam, hogy jöjjön el, s énekeljen a bodegánkban. Tudni kell, hogy a szüleimnek van egy bodegája Kosteleken, ahol sok nótát tanultam a mulató emberektől, s én es sokat énekeltem az unkatestvéremmel gyermekkoromban. Közelebb azonban most kerültem Mártikához. Az egyik elődöntő után egy tortát es kaptam tőle, amire az volt írva, hogy A kosteleki bodegában. Mellette egy üveg bor volt, amire azt írta fel: Ördögbor. Evvel arra a gyimesi népdalra utalt, hogy: Az uramnak ördög bújt a bocskorába,/ Három hete, hogy iszik a korcsomába,/ Haza-hazajövöget,/ Engem jól megvereget, komámasszony. A döntő után az édesanyja, aki a kórusával ezüstérmes lett a Mária Rádió versenyén, küldött nekem egy húsvéti képeslapot s egy szép keresztet. Azonkívül kaptam Mártikától egy saját CD-t, s megígérte, hogy az augusztus 23-i Mária-búcsúkor eljön Kostelekre. Emellett nagyon sok jó emberrel találkoztam a verseny alatt, s ezt erőst jó érzés volt megélni.
„Még nem jöttem helyre”
– Milyen tervei vannak a siker után, kapott-e meghívásokat? Hol szeretne énekelni, mit szeretne ezentúl csinálni?
– Még nem jöttem helyre, nem es tudom felfogni, hogy díjazott lettem. Vissza akarom fogni magamot, nem szeretnék „elszállni”, hanem tenni akarom tovább es azt, amit képviselek: őrizni a hagyományainkat, a táncainkat, az énekeinket s azt a nyelvet, amivel most es beszélgetek. Meghívásokat nem kaptam a verseny után, nem es volt erre idő, mert azonnal indultam haza, hogy még valamit megéljek a húsvéti ünnepből. De ha kapok es, megválogatom, hogy hova megyek el. Vagy ha itthon a gyermekekkel lesz dolgom, inkább azt választom, hogy velük maradok. Énekelni pedig a kosteleki kultúrban s a rendezvénycsűrben szeretnék. S az otthoni fürdőszobában es nagyon jó énekelni. S tanyítani akarom tovább es Andrással (Ferencz András magyartanár, a Szellő Néptánccsoport vezetője – szerk. megj.) a gyermekeket. S jó volna utat es csinálni Kostelektől Csíkszépvízig, ahol régen es jártak szekervel az emberek, amikor a falu Hargita megyéhez tartozott. Akkor csak 41 kilométert kéne megtenni Csíkszeredáig, s nem 80-at. S jó volna gazdasági téren es mozdítani valamit a faluban, tejtermékeket s egyebeket előállítani. Nálunk még minden természetes, a kollektívtől megmenekültünk, az emberek most es ganyéznak, nincs műtrágya itt, s kézzel kaszálunk, többek között én es.
„A verseny a népi hagyományok terén nem a gyermekeknek való”
– Mi a véleménye arról, hogy a következő évben gyerekeknek hirdetik meg a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyt?
– Az én elgondolásom szerint a verseny a népi hagyományok terén nem a gyermekeknek való, esetleg eltávolíthatja őket a néptánctól, népzenétől. Még a felnőttek es nehezen viselik el a csalódást, amikor nem nyernek, hát még a gyermekek. Ezenkívül a versengés ellenséges érzületeket es szülhet a lelkükben, a siker pedig megszédítheti őket. Ezért nem hiszem, hogy a kosteleki diákokkal benevezünk a Pávára.
Forrás: morfondir.ro, írta: Ambrus Ágnes, fotó: mediaklikk.hu