Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Sebestyén Márta hazánk legismertebb énekese. Több mint 30 éve folyamatosan szerepel a világ minden táján, igazi kulturális nagykövetünkként. Ma születésnapja alkalmából köszöntjük.
A Kossuth-díjas népdalénekes születése óta a zene bűvöletében él, amit javarészt édesanyjának köszönhet, aki Kodály Zoltán egykori tanítványa, s ma is aktív zenepedagógus.
kis Mártát már igen hamar a népdalok világa varázsolta el, mi ma is tart, sőt, generációkat „fertőz” meg vele. Aki csak hallja hangját, örök életére megjegyzi, s ő is mindig megindítja hallgatóságát, bármerre is jár a nagyvilágban. Azonban nem csak a magyar népdalokat ismerteti meg világszerte, ő maga is számos nép dalait ismeri: bolgár, görög, szerb, horvát, japán, baszk, norvég –egyik sem fogott még ki rajta, sőt, olyan nagyságokat bűvölt el énekével, mint a japán császár, de a spanyol király és az angol uralkodói ház is megindultan hallgatta, ahogy a magyar népzene gyöngyszemeit dalolta.
Legtöbben mégis a Deep Forest együttes hatására ismerik, akik Boheme című, Grammy-díjat nyert albumukra feltették az óriási sikerű Marta´s Song, azaz a „ Márta dala” című dalt, ami több mint 7 millió példányban adta el a lemezt, s tette a legszélesebb körben is népszerűvé a kitűnő énekesnőt.
Nem is beszélgethettünk másról, mint a zene szeretetéről:
– A legkülönfélébb népek zenéi közti átjárása köztudott. A korok közti azonban már kevéssé ismert.
– A mai világban kevesen tudják, hogy a tájékozódáshoz erre nagy szükség van, mert ez nem egy nagy halom zaj, amiben turkálok, hanem tényleg emberek, kultúrák, civilizációk közti átjárás. Amíg az ember kisgyerek, nem is tudja, hogy az általa hallgatott lemezen az az érdekes hangú néni pl. honnan van, csak húsz évvel később fog lecsapódni benne, de ha nem hallja, később nem lesz minek lecsapódni. Ezért kell a gyerekeinknek megadni az esélyt, hogy ezt-azt-amazt hallgassanak, hogy ne legyenek műveletlenek. Mert egyre inkább azt látom, hogy tömegesen a műveletleneknek van sikere az életben, és minél inkább üresebb fejű valaki, annál szemtelenebben tud ebben az átláthatatlan masszában lavírozni. S ez szerintem felháborító! S még ami nagyon szomorú, hogy ez társadalmi jelenség.
– Az „érdekes hangú néni” hatására ön budapesti kislányként széki népviseletben, fonott kosárral a karján járt iskolába.
– Az egy extrém dolog volt, egy városi lány népviseletben, befont hajjal a Radnóti Gimnáziumban, viszi a fizika könyvét a kosárban… De annyira mámorosan éltem meg, s annyira fizikailag akartam érezni a testemen is, ami ehhez a zenéhez tartozik… Anyukám, aki Békés megyébe való – köröstarcsai református néptanító zenész-kántor család sarja -, a nyugdíjazás előtti hosszú években a megyében dolgozott. Édesapám pedig vas megyei, vagyis nekem egyáltalán nincs városi gyökerem. Én vagyok az első generáció, aki Pesten születtem, de engem is sok minden a vidékhez köt.
– Talán azért, mert a hatvanas években még látta azt a paraszti életet, ami…
– …amiből a gyerekeimnek ma már semmit nem tudok átadni. Nagyon messze kell mennem, gyakran határon túli településre, hogy ezt még nyomokban megtaláljam.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, keresi a módját, miként adható át a megőrzött évszázados hagyomány a városi ember számára. Mi a kulcs, a hitelesség?
– Ez is egy jó hívó szó. A hagyományok életben tartására régen saját lelki igény volt, az tartotta életben az adott kultúrát a mélyszegénységű paraszti életben. Ez a csodálatosan színes világ szépítette meg a mindennapjaikat. Nagyon nagy szerepe volt, bölcsőtől a koporsóig. Megszabta az emberek életének rendszerét, mert mindenre választ adott. Nem is kellett gondolkodni a kódexen, mert adott volt: bele született, azon nőtt fel, s ezáltal könnyű volt eligazodni az életben, mert megvolt ez a kódrendszer. Ma meg semmilyen nincs. Én mindig nagyon szégyellős voltam, nem tudtam mit kell kezdeni a tagjaimmal. Bakfis koromban balettoztam ugyan, vagyis mozgáskultúrám volt, de táncként nem tudtam azt értékelni, hogy félhomályban lötyögnek emberek. Engem megmentett a táncházmozgalom azáltal, hogy kulcsot adott a kezembe, hogy hogyan mozogjak a tagjaimmal, mit kell az előttem álló fiúval kezdeni, hogy meg tudtam választani, kivel járjam azt a széki lassút, s pontosan úgy, ahogy az egykor a falusi ifjúságnak az egyetlen fóruma volt érzelmeik kifejezésére, persze szigorú kontroll alatt. Mert jelentősége volt annak, hogy ez a fiú és ez a lány miért táncol együtt. Ma nincs jelentősége, mindegy, hogy ott van-e, ő van-e ott vagy egy másik. Számomra nagyon fontos, hogy a dolgoknak legyen tartalma és jelentősége. Nekem nagyon sokat adott, hogy ilyen kulcsot kaptam, s úgy gondolom, hogy ha másokhoz is sikerül eljuttatni, nekik is könnyebb lesz egy csomó mindenben.
– Azt is mondta, hogy kultúránk és identitásunk sikeres megőrzéséért az értékeinket kell megőriznünk, nevelő-oktató munkával, amit – meggyőződése szerint – a zene útján lehet a legkönnyebben és leghatásosabban megtenni.
– Persze, mert a zene azonnal, direkt módon hat az érzelmekre. Nem véletlen, hogy gyógyszerként is alkalmazzák és tudósok is elmondják, hogy olyan ajtókat nyit meg a tudatban és a tudat alatt is, hogy általa az agy jobban be tudja fogadni az információkat. A zene megtanít gondolkodni, rendszerezni, s ha az ember hallása kifinomodik, hihetetlen mennyi mindent kap azáltal, még a nyelvtanulás is könnyebbé válik! De a hagyományban és a kultúrában nem az őrzés a lényeg. Magunkat kell tudni megmenteni az őrülettől, hogy emberek maradhassunk azáltal, hogy eleink tudását – ami eddig összejött hasznos tudományban, szépségben -, azt mi is megtanuljuk. Ebből nem vagyunk kizárva, csak azért mert most születtünk, s nem akkor. Ezekből mi is be tudunk emelni a mai életünkbe.
– S a jelenből tudunk közelíteni, mint ahogy az utóbbi pár évben újra megerősödött a táncházmozgalom, egyre szélesebb réteget elérve, igaz, a popzene irányából közelítve.
– Ez annak az elmúlt harminc évnek a gyümölcse, amit mi kezdtünk annak idején. Ezek folyamatosan működtek, nem egy nap alatt születtek. Mára felnőttek a mi korosztályunk gyerekei.
– Mit gondol, mi lesz népi hagyományunk sorsa ebben a században?
– Bartók 1906-ban ment el Kodállyal gyűjteni. Ők akkor meg voltak győződve arról, hogy az utolsó másodperceit élik annak a kultúrának, s eltűnik egy perc alatt. Szerencsére ez nem zajlott le olyan gyorsan, és a népzene a mai formájában tetten érhető és átélhető. S ha teszünk is azért, hogy ezt át tudjuk adni, nem kell elsiratni ezt a dolgot. Józan felismerés kellene az emberek szélesebb tömegeire, mert a kultúra menthet meg és az emberség. Ha az nincs, nem tudom mi lesz száz év múlva.
– Koncerteken, a közvetlen kapcsolat során mi derül ki?
– Az égvilágon minden, óriási igény van, az emberek szomjasak és éhesek erre, és olyan boldogok, nem csak hogy zenei élményt kapnak – mert ez csak az egyik része -, hanem lelkit is. Ez megerősítés, hogy van remény a túlélésre. Én minden tőlem telhetőt meg is teszek, mert ezt én annyira szeretem, hogy csak ha agyon vernek, akkor hagyom abba.
Forrás: fluidum.hu, írta: Csomós Éva