Elhangzott 2015. szeptember 9-én, Budapesten, a Párbeszéd Házában, a Jean Monnet emlékérem átadásán, amelyet a Charta XXI nevű Kárpát-medencei Megbékélési Mozgalom ezúttal Sebestyén Márta énekesnőnek ítélt oda.
„Nem országokat, hanem embereket egyesítünk” (Jean Monnet)
Nyár vége van. Így talán nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy engem is épp nyaraláson, Horvátországban ért a megtisztelő felkérés, hogy ma este itt beszéljek, felszólaljak, néhány szóban röviden méltassam a díjazottat, Sebestyén Mártát. A művésznő tiszteletére most Šibeniket, ezt a gyönyörű tengerparti dalmát várost szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani, már csak azért is, mert a településnek van egy csodálatos, Szent Jakabról elnevezett, jelkép értékű katedrálisa, amely ma már elismerten az egyetemes világörökség részét képezi. Szent Jakab apostolról – az idősebbről az azonos nevűek közül – keveset tudunk, s a Szentek élete hagyományos kiadásának szerzője is megjegyezte: „Kár, hogy az apostolok működésének nem akadt íródeákja. Mert hogy az Egyház ama kezdő korában Jakab igen jelentős vezető szerepet vitt, az kiviláglik elfogatásának körülményeiből.” Heródes Agrippa ugyanis, s erre utalt a Szentek életének idézett szerzője is, 41-ben egyesítette nagyapja, a kegyetlen Heródes király országát „a maga erőszakos kezében”. Ebben a folyamatban pedig igen kiemelt jelentőséget kapott a kíméletlen keresztényüldözés, amelyben Jakabot az elsők között fogatta el.
A 2. században már élt a hagyomány – amelynek hitelességét botorság is volna részünkről ennyi idő után megkérdőjelezni –, miszerint a poroszló, aki Jakabot a vesztőhelyre kísérte, látván a szent állhatatosságát, bocsánatot kért az apostoltól, aki csókkal illette őt, és a „Békesség legyen veled!” szavakkal búcsúzott tőle. A megtért hóhér pedig Jakab vére által nyerte el a keresztséget.
Bízom benne, hogy a dalmáciai, šibeniki hívőkben is megvan a megbocsátásnak ez a szikrája – és a képessége! –, a múlt század kilencvenes éveinek borult elméjű délszláv polgárháborúiban ugyanis a krajinai szerb erők gránáttámadásainak egyik kiemelt célpontjává vált a Jakabról elnevezett katedrális. Három találat is érte a csodálatos épületet, amelynek kupoláját azóta már helyreállították, de a belső renoválás még javában tart.
Jelkép értékű ez a katedrális – amely összességében a gótikus reneszánsz kőépítészet kiemelkedő alkotása –, azért is, mert több mint száz éven át épült, s így három nemzedék, három kor, három szemlélet, három építészeti stílus jegyeit viseli magán. Korábban a román stílusú Szent Jakab templom állt a helyén, amelynek alapjain 1431-ben kezdték el felhúzni az új katedrális hajóit. Bonino da Milano főépítész ekkori munkájára leginkább a késő gótikus jelző illenék. Tőle tíz évvel később Juraj Dalmatinac vette át a munka vezetését – ma az ő szobra áll a katedrális előtt –, aki az eredeti terveket kibővítette a kupolával és az adott korban újszerű illesztési technikát alkalmazott, s bevezette a záróköves kőszerkezet elvét. Egészen haláláig, 1473-ig dolgozott élete főművén. A munkáját két évvel később folytató Nikola Firentinac tiszta toszkánai reneszánszt álmodott a szakrális falakba. Építészeti stílusok, szemléletek és világnézetek keveredése, ötvöződése hozta létre azt a semmi máshoz nem hasonlítható, egyedülállóan csodálatos alkotást, amely ma ott áll Šibenikben, a tengerparttól néhány lépésnyire, az óváros központjában.
Megpróbáltatásokkal teli időszak volt az építkezés százöt esztendeje is Šibenik lakóinak számára, hiszen egyre kiélezettebb volt már akkoriban is a török veszedelem, amit csak tetézett a pestisjárvány, amelyet a város tizenkétezer polgára közül mindössze ezerötszázan éltek túl, s a százötven helyi nemesi családból alig tíznek maradt leszármazottja. Mégis megvolt bennük a kitartás, az eltökéltség, és az a mindig előbbre hajtó és újabbra törekvő hit, amely hozzásegítette őket ahhoz is, hogy átvészeljék a megpróbáltatásokat. Szellemi és szakrális síkon is ez adja a katedrálisnak – a művészetihez társuló – egyediségét. És szépen jelzi ez azt is, hogy a kövek, a kavicsok, a homokszemek, csak addig sivárak, amíg nem ismerjük a történetüket.
Csak addig lehet tárgyiasítani őket. Csak addig lehet tárgyként tekinteni rájuk. Mert onnantól kezdve megjelenik bennük a lélek, a szenvedély, az alázat – amelyek nélkül a halandó emberi teremtés alkotni képtelen.
A megbocsátás képessége a legcsodálatosabb, legnemesebb adományok egyike. Jól tudjuk – és Szent Jakab megtért hóhérának példája is ezt nyomatékosítja számunkra –, hogy nem igazi áldozat az, aki nem bocsát meg az ellene vétkezőnek. A megbocsátásnak egyesítő – szervező! – ereje van. Egyesít kultúrákat és népeket. Áthidal nemzedékeket és ellentéteket. Feldolgozza feldolgozhatatlant és meghaladja a meghaladhatatlant. Túllép a túlléphetetlenen.
S ezeknek az eszméknek a tükrében terelte a gondolatimat Sebestyén Márta életművére, művészetére a felkérés, hogy itt ma este beszéljek, méltassam őt. Az évszázadokat és nemzedékeket látott falak között – amelyeket korábban kezdtek el építeni, mint hogy az európai ember felfedezte volna magának Amerikát (Kolumbusz Kristóf csak egy apró intermezzo lehetett ebben a történetben…) –, a restaurátorok állványzatainak tövében idéztem fel az emlékezetemben dalsorokat és dallamokat a nagyon is ismert hangon, amely régtől elkísért nemcsak az ilyen gyakorlatias utazásaimon, amilyen egy nyaralás lehet, hanem sokkal inkább azokon a belső kurzusokon, amelyeket leginkább egy belső renováláshoz lehetne hasonlítani az emberi lélekben. Sebestyén Márta egyedi, semmivel sem összetéveszthető hangján.
És akkor jutott eszembe, ott a tengerparton, a szakrális történelmi falak között, hogy Sebestyén Márta életműve a mi katedrálisunk; olyan, amely épp a felsorolt jegyei miatt, épp Szent Jakab katedrálisához hasonlatos. Hiszen a Muzsikás első lemezei óta egyesít lélekben és gondolkodásban, szellemiségben és életérzésen, léttapasztalatban és eszmeiségében egy mesterségesen meghúzott államhatárokkal ezerfelé tagolt nemzetet. Emlékszem, középiskolás kölykökként hogyan adtuk kézről kézre ezeket az albumokat, s abban a határon túli, vajdasági, délvidéki – akkor még jugoszláviai – közegben, amelyben nevelkedtem, csodaszámba ment, ha valakinél megtaláltuk, esetleg le is másolhattuk a kor kézenfekvő technikáinak valamelyikével. De egyesít ez az életmű nemzedékeket és ízlésvilágokat is, hiszen gondoljunk csak az István, a király feledhetetlen Rékájára, akinek énekhangja tulajdonképpen meghatározta több generáció szembesülését is az alázattal, s nem kevésbé annak felemelő jelentőségével, felszabadító erejével, másfelől pedig elmélyítette a fejlődésük és továbblépésük útját még éppen csak keresgélő nemzedékek hitről való gondolkodását, a hithez való viszonyulását egy olyan korban, amelyben a vallásosságot igyekeztek elnyomni, sokadlagossá silányítani. Így hát Sebestyén Márta énekhangja tanított meg bennünket arra, hogy fontos kérdésekben különbségeket tudjunk tenni, megkülönböztessük egymástól a nüánszokat, s nyiladozó értelmünkkel felérjük, hogy az alázat nem egyenlő a megalázkodással, a szolgálat nem egyenlő a feltétel nélküli kiszolgálással, a szervilizmussal. Vagyis, hogy olyan emberekké váljunk, akik emelt fővel tudnak főt hajtani – mint ahogyan most én teszem előtte, a tiszteletére.
Megint csak másfelől: gondoljunk csak a Vujicsics Zenekarral készített délszláv (elsősorban szerb és horvát…) felvételekre, vagy a bolgár, görög, ír, bosnyák, román, indiai – felsorolni is nehéz lenne mind – dallamokra, amelyek fel-feltűnnek Sebestyén Márta felvételein, mintegy katedrálisunk díszítőelemeiként. Önmagában is mindegyik egy elkápráztató freskóhoz méltó. Népeket és nemzeteket is egyesít hát ez az életmű, ugyanazzal a természetességgel, ahogyan az egymásra gyakorolt hatásukat ezek az egymás mellett élő, sok esetben pedig egymásra is utalt népek és nemzetek megélték. Mert lehetünk ugyan ellenségek, vagy lehetnek egymással ellentétes céljaink és törekvéseink egy-egy történelmi időszakban, egy-egy korban vagy világégések idején, tartozhatunk más és más tömbökhöz, szövetségekhez, érdekövezetekhez, változhat kapcsolat, viszonyulás, szemlélet – csak az egymásrautaltság és a kölcsönhatás nem múlhat el. Ezt pedig híven rögzítik népdalaink, amelyeket olykor valóban csak az ének nyelve különböztet meg egymástól, s a versezetek úgy illenek rá ugyanarra a dallamra a más és más nyelveken, mintha egy és azonos szerző művei lennének. Merthogy azok is. Csakhogy ezt a szerzőt népléleknek hívják. S ha időnként talán más és más nyelveken szólal is meg, az érzései, a tapasztalatai, az élményei, a lelkületi meghatározói azonosak. Úgy épülnek tehát bele az egységes katedrálisunkba, mint a román és a késő gótikus építészeti stílus, vagy a korai és a tiszta toszkánai reneszánsz jellemvonásai – a jól meghatározható különbözőségeikkel, összességében mégis teljes harmóniában. Pedig nem is mindig volt harmonikusnak mondható az egymás mellett élő népek viszonya. S igen, gyakoriak voltak a pillanatok, amikor nagy-nagy szükség mutatkozott a megbocsátás képességére. A néplélek azonban nem tudta, talán nem is akarta megtagadni önmagát az évszázadok sokaságán át…
S immár negyedrészt: gondoljunk csak a Deep Forestre, vagy Az angol beteg című filmre, a nyugati és tengerentúli érdeklődésre, a külföldi sikerekre. Mert mindezek azt is szépen jelzik, hogy ezzel a néplélekkel, kultúránkkal és hagyományainkkal nem vagyunk elveszve, magunkra hagyva, a világtól elzárva itt, a Kárpát-medencében, holmi ketrecbe rekesztve, dehogyis! A mélyréteget érintő rezdülések, különösképp, amikor renoválni kell annak belső felületét, ott a lélek táján, univerzálisak, globálisak, mindenkire és mindenhol érvényesek. Ahogy mindenkire érvényes Sebestyén Márta életműve is, „nem lehet elbújni előle”, a világ vége előtti utolsó talpalatnyi szilárd talajon is megszólítja az ember szertelen gondolatvilágát, érzelmeit, lelkiségét. S ugyanúgy foglalja egységbe érzékenységünket, ahogyan Szent Jakab Šibenikben álló katedrálisa is – a háborús sérülései ellenére is – mindenkié, mindnyájunké, akik alázattal tudjuk fogadni kisugárzását, s mindazt, amit az évszázadok hozadékaként ránk örökít.
Nemrég egy színész barátom hívta fel a figyelmem egy Luther Mártonnak tulajdonított idézetre, miszerint ha azt akarod, hogy lássanak, menj fel a szószékre, ha azt akarod, hogy halljanak, nyisd ki a szád – ha azt akarod, hogy szeressenek, légy rövid! Ez utóbbi kritériumnak már nem tettem eleget, de talán mentségemre szolgálhat, hogy Sebestyén Márta életműve annyira sokrétű, hogy csak a róla való elmélkedés is ezernyi gondolatot indít el az emberben, nehéz hát róla tömören beszélni. De akárhogy legyen is, csak tisztelettel és alázattal szólhatunk róla, mert ahogy a Charta XXI kiáltványának már az első mondata is mondja: „Az alkotó munkához békére és nyugalomra van szükség.” Márpedig mi sem alkalmasabb ennek a békének és a nyugalomnak a megteremtésére, mint egy-egy, mint sok-sok ilyen életmű, ami előtt nemcsak érdemes, de egyúttal felszabadító érzés is tisztelettel fejet hajtanunk.
Gratulálok az elismeréshez!
Szabó Palócz Attila
Az emlékérem átadásról szóló korábbi cikkünket itt olvashatja.