A népdalénekes tavaly nyáron találkozott utoljára a szerdán elhunyt Kallós Zoltán néprajztudóssal, s már akkor úgy érezte, ez volt a búcsú. Halála számára olyan, mintha egy édesapát veszített volna el.
Nem lehet felmérni és elmondani szavakban, mi mindent köszönhetünk neki, nélküle nem lenne a térképen Magyarország népzenéje – emlékezett a 91 éves korában elhunyt Kallós Zoltánra a Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, hozzátéve: szükséges, hogy akik még itt maradtak, olyan méltón tudják folytatni, feldolgozni, valamint élni az ő örökségével, ahogyan várná. „Továbbra is rajtunk tartja azokat a jellegzetesen szúrós, de nagyon szeretetteljes nagy, fekete szemeit” – fogalmazott.
„ADDIG VAGYUNK MAGYAROK, AMÍG MAGYARUL ÉNEKELÜNK ÉS TÁNCOLUNK”
– idézte Kallós Zoltán szavait, hozzátéve: ez öt földrész magyarságára vonatkozik, és kötelességünk, hogy ezzel éljünk, hogy a maga területén mindenki a hozzá legméltóbban folytassa a munkáját. Amit Kallós Zoltán véghezvitt, az páratlan, sok emberéletre való. Éjjelét-nappalát ez tette ki, rengeteg embernek segített, mérce volt és tekintély – jellemezte a néprajztudóst Sebestyén Márta.
Felidézte, hogy nyáron találkoztak utoljára, s már akkor is úgy érezte, ez volt a búcsú. A mindig viccelődő, csipkelődő Zoli bácsi nagyon szomorúan maga elé nézett,
mint az idős sas egy szirt fokán, aki tudja, hogy vége vagy egy idős sziú indián, aki leszámol az élettel.
Az előadóművész döbbenetesnek nevezte, hogy a szomorú hír előtti estén egy jótékonysági koncerten énekelt a Mátyás-templomban, ahol a záróénekként elhangzó moldvai csángó dal olyan, mint egy elszámolás, s mintha neki szólt volna, tőle búcsúzott volna.