Londoni koncertek

Marta-Sebestyen-Sunday-concert-Small

Andrejszki Judit a régizene, Sebestyén Márta pedig a népzene legismertebb nagykövete. Közös régizenei koncertjeik izgalmas utazást jelentenek mindkettőjük számára.

Kettőnk habitusa, zenei gondolkodása nagyon hasonló, noha hangfajtánk, stílusunk eltérő – mégis sok a közös! Gyönyörűen összesimul a népzene rusztikus volta, hús-vér előadásmódja a reneszánsz nem kevésbé vérbő és örömteli dalaival, – sajnos többnyire “túlszépelgik”, túlfinomkodják, s az embereknek téves képzete támad mindkét zenei világról. Mi próbáljuk “emberközelbe” hozni a mai közönséghez, 2018-ban is élvezhető formában, személyes kommentárokkal, közvetlen stílusban.” (Sebestyén Márta, a Magyar Művészeti Akadémia tagja)

Sebestyén Márta születése óta a zene bűvöletében él, édesanyja révén is, aki zenepedagógus – Kodály Zoltán egykori tanítványa. Különösen a népdalok világa ragadta meg, ezek előadásában már kislány korában felfigyeltek tehetségére.

Tehetsége, képzett orgánuma és varázslatos lénye eredeti jelenséggé avatta. Szinte nincs olyan ország, ahol Sebestyén Márta nem képviselte volna a magyar kultúrát, akár szólóban, akár zenésztársaival. Énekelt a japán császár előtt, de a spanyol király és az angol uralkodó is megismerhette általa a magyar nép dalait. Igazi kulturális nagykövete hazánknak.

A világhírű művésznő minden magyarországi díjat megkapott, amit egy művész elnyerhet: „Az év énekesnője” (1984), „Liszt Ferenc-díj” (1991), „Kossuth-díj” (1999), „Prima Primissima-díj” (2003), „Magyar Köztársaság Érdemrend Középkereszt” (2005). Olaszországban a Diploma alla Carriera és a Chinciano Fellini díjjal tüntették ki. Énekel a több Oscar-díjjal kitüntetett „Angol Beteg” c. filmben és a Deep Forest Grammy-díjas világzene albumán is, valamint számtalan nemzetközi rangos elismerés tulajdonosa; többek között az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális szervezetének (UNESCO) „Művész a Békéért” elnevezésű (Unesco Artist for Peace) elismerést vehette át az UNESCO főigazgatójától. Ezt a díjat fennállása óta először kapta magyar művész.

Andrejszki Judit a műfajában ismert és több rangos díjjal elismert művész, régizene szakon végzett Lengyelországban, barokk-énekes, orgonista és csembalóművész, a Musica Profana és Corvina Consort tagja.

A Magyarországon megrendezett nemzetközi barokk énekverseny különdíjasaként különös hangsúlyt fektet a magyar régizene bemutatására és megismertetésére. 1987 óta énekese és csembalistája a számos lemezt kiadott Musica Profana régizenei együttesnek, akikkel a magyar kultúra követeiként bejárták egész Európát. Tagja a Corvina Consort énekegyüttesnek is.

Zoli bácsi továbbra is rajtunk tartja nagy, fekete szemeit

A népdalénekes tavaly nyáron találkozott utoljára a szerdán elhunyt Kallós Zoltán néprajztudóssal, s már akkor úgy érezte, ez volt a búcsú. Halála számára olyan, mintha egy édesapát veszített volna el.

Nem lehet felmérni és elmondani szavakban, mi mindent köszönhetünk neki, nélküle nem lenne a térképen Magyarország népzenéje – emlékezett a 91 éves korában elhunyt Kallós Zoltánra a Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, hozzátéve: szükséges, hogy akik még itt maradtak, olyan méltón tudják folytatni, feldolgozni, valamint élni az ő örökségével, ahogyan várná. “Továbbra is rajtunk tartja azokat a jellegzetesen szúrós, de nagyon szeretetteljes nagy, fekete szemeit” – fogalmazott.

Kallos

“ADDIG VAGYUNK MAGYAROK, AMÍG MAGYARUL ÉNEKELÜNK ÉS TÁNCOLUNK”

– idézte Kallós Zoltán szavait, hozzátéve: ez öt földrész magyarságára vonatkozik, és kötelességünk, hogy ezzel éljünk, hogy a maga területén mindenki a hozzá legméltóbban folytassa a munkáját. Amit Kallós Zoltán véghezvitt, az páratlan, sok emberéletre való. Éjjelét-nappalát ez tette ki, rengeteg embernek segített, mérce volt és tekintély – jellemezte a néprajztudóst Sebestyén Márta.

Felidézte, hogy nyáron találkoztak utoljára, s már akkor is úgy érezte, ez volt a búcsú. A mindig viccelődő, csipkelődő Zoli bácsi nagyon szomorúan maga elé nézett,
mint az idős sas egy szirt fokán, aki tudja, hogy vége vagy egy idős sziú indián, aki leszámol az élettel.

Az előadóművész döbbenetesnek nevezte, hogy a szomorú hír előtti estén egy jótékonysági koncerten énekelt a Mátyás-templomban, ahol a záróénekként elhangzó moldvai csángó dal olyan, mint egy elszámolás, s mintha neki szólt volna, tőle búcsúzott volna.

Forrás: fidelio.hu

Márta dala

Fotóműteremben, kávézóban és taxiban vettük fel ezt az interjút. Olyan forgatagban, ahogyan Sebestyén Márta él és siet egyik kötelességtől, felkéréstől, elintéznivalótól a másikig. A külső csodálónak úgy tűnik, mintha a koncertek, fellépések lennének ennek a nyüzsgő, gazdag életnek a nyugvópontjai vagy inkább csúcsai, amikor egy-két órára elsimulnak a hétköznapok gondjai, és csak a népdal, a zene öröme marad.

kepmas_2018jan

– Mesélj el egy nagyon rossz és egy nagyon jó tapasztalatot, amely fellépésekkor ért!

– Mindkettő előfordult már. Voltam már „ajándék” egy céges ünnepségen a dolgozók számára. Azt gondoltam, ha már meghívnak, akkor a közönség bizonyára nyitottan, befogadó lélekkel áll hozzá a zenémhez. Tévedtem. Ilyen álmos, közömbös társasággal még nem találkoztam, mintha büntetésből ültek volna ott! Én nem éneklem a mulatós „nézését meg a járását”, a csöpögős-szirupos „Krasznahorka büszke várát” vagy a sikamlós „kicsi róka, kicsi nyúl, még a pap is odanyúl”-t. Ezt a fajta primitív, ordítozós vagy elérzékenyülős magyarkodást gyűlölöm.

– És a jó, amire szívesen emlékszel?

– Tajvanon olyan viharos sikere volt a kilenc Oscar-díjas „Az angol beteg” című filmnek és főcímdalának, az én „Szerelem, szerelem” kezdetű énekemnek, hogy egy zenei ügynökség turnéra hívott a szigetre. Majdnem mindennap élő adásban énekeltem a dalt, így sokan láttak. Volt egy kis szabadidőm, elindultam városnézésre a hoteltől. Nagy robajjal, motorokkal közeledett mögöttem egy csoport, megijedtem és félreálltam. A lányok és a fiúk leugrottak a robogókról, lekapták a bukósisakjaikat, és félig angolul, félig kínaiul megköszönték a dalomat. Csak ezt akarták elmondani, és robogtak tovább. Ilyen hatást váltott ki egy magyar nyelvű, közép-erdélyi szerelmi ének a föld túlsó felén… A legmeghatóbb mindig az, amikor itthon vagy a határon túl egy koncerten megérzem, és a közönség is átérzi, mekkora közösségi élmény a népzene. Sok ilyen esetről tudnék mesélni, például amikor Györgyfalván, a romániai forradalom utáni újév hajnalán Ibolya néni megölelt, és azt mondta: „Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!” Én valójában nem is nekik, hanem helyettük és értük éneklem világszerte a tőlük tanult dalokat.

– Ha nekem azt mondják, hogy „népdaléneklés”, te vagy az első, aki eszembe jut erről. Jelképes alakja lettél a magyar népzenének. Kamaszkoromban a „Dúdoltam én…” című bakelitlemezt karcosra hallgattam, azóta is kedvencem.

– A lemez kísérőszövegében olvashatók Kallós Zoltánnak a szavai, amelyekre végtelenül büszke vagyok, mert megdicsért, hogy minden érzelgősség és sallang nélkül énekelek, és ezt példaként állította minden előadó elé. Ezt megelőzően egy másik Zoltántól, Kodálytól is kaptam dicséretet ötesztendős koromban, amikor zeneovisként – Forrai Kati néni, a legendás zenepedagógus biztatására – minden gyerek nevében megköszöntem neki, hogy sok szép dalt írt nekünk. Kodály nem volt érzelgős ember, de lehajolt hozzám: „Ha mindenki olyan szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni.”

A folytatást a 2018. januári Képmás magazinban olvashatják.