Zoli bácsi továbbra is rajtunk tartja nagy, fekete szemeit

A népdalénekes tavaly nyáron találkozott utoljára a szerdán elhunyt Kallós Zoltán néprajztudóssal, s már akkor úgy érezte, ez volt a búcsú. Halála számára olyan, mintha egy édesapát veszített volna el.

Nem lehet felmérni és elmondani szavakban, mi mindent köszönhetünk neki, nélküle nem lenne a térképen Magyarország népzenéje – emlékezett a 91 éves korában elhunyt Kallós Zoltánra a Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, hozzátéve: szükséges, hogy akik még itt maradtak, olyan méltón tudják folytatni, feldolgozni, valamint élni az ő örökségével, ahogyan várná. “Továbbra is rajtunk tartja azokat a jellegzetesen szúrós, de nagyon szeretetteljes nagy, fekete szemeit” – fogalmazott.

Kallos

“ADDIG VAGYUNK MAGYAROK, AMÍG MAGYARUL ÉNEKELÜNK ÉS TÁNCOLUNK”

– idézte Kallós Zoltán szavait, hozzátéve: ez öt földrész magyarságára vonatkozik, és kötelességünk, hogy ezzel éljünk, hogy a maga területén mindenki a hozzá legméltóbban folytassa a munkáját. Amit Kallós Zoltán véghezvitt, az páratlan, sok emberéletre való. Éjjelét-nappalát ez tette ki, rengeteg embernek segített, mérce volt és tekintély – jellemezte a néprajztudóst Sebestyén Márta.

Felidézte, hogy nyáron találkoztak utoljára, s már akkor is úgy érezte, ez volt a búcsú. A mindig viccelődő, csipkelődő Zoli bácsi nagyon szomorúan maga elé nézett,
mint az idős sas egy szirt fokán, aki tudja, hogy vége vagy egy idős sziú indián, aki leszámol az élettel.

Az előadóművész döbbenetesnek nevezte, hogy a szomorú hír előtti estén egy jótékonysági koncerten énekelt a Mátyás-templomban, ahol a záróénekként elhangzó moldvai csángó dal olyan, mint egy elszámolás, s mintha neki szólt volna, tőle búcsúzott volna.

Forrás: fidelio.hu

Márta dala

Fotóműteremben, kávézóban és taxiban vettük fel ezt az interjút. Olyan forgatagban, ahogyan Sebestyén Márta él és siet egyik kötelességtől, felkéréstől, elintéznivalótól a másikig. A külső csodálónak úgy tűnik, mintha a koncertek, fellépések lennének ennek a nyüzsgő, gazdag életnek a nyugvópontjai vagy inkább csúcsai, amikor egy-két órára elsimulnak a hétköznapok gondjai, és csak a népdal, a zene öröme marad.

kepmas_2018jan

– Mesélj el egy nagyon rossz és egy nagyon jó tapasztalatot, amely fellépésekkor ért!

– Mindkettő előfordult már. Voltam már „ajándék” egy céges ünnepségen a dolgozók számára. Azt gondoltam, ha már meghívnak, akkor a közönség bizonyára nyitottan, befogadó lélekkel áll hozzá a zenémhez. Tévedtem. Ilyen álmos, közömbös társasággal még nem találkoztam, mintha büntetésből ültek volna ott! Én nem éneklem a mulatós „nézését meg a járását”, a csöpögős-szirupos „Krasznahorka büszke várát” vagy a sikamlós „kicsi róka, kicsi nyúl, még a pap is odanyúl”-t. Ezt a fajta primitív, ordítozós vagy elérzékenyülős magyarkodást gyűlölöm.

– És a jó, amire szívesen emlékszel?

– Tajvanon olyan viharos sikere volt a kilenc Oscar-díjas „Az angol beteg” című filmnek és főcímdalának, az én „Szerelem, szerelem” kezdetű énekemnek, hogy egy zenei ügynökség turnéra hívott a szigetre. Majdnem mindennap élő adásban énekeltem a dalt, így sokan láttak. Volt egy kis szabadidőm, elindultam városnézésre a hoteltől. Nagy robajjal, motorokkal közeledett mögöttem egy csoport, megijedtem és félreálltam. A lányok és a fiúk leugrottak a robogókról, lekapták a bukósisakjaikat, és félig angolul, félig kínaiul megköszönték a dalomat. Csak ezt akarták elmondani, és robogtak tovább. Ilyen hatást váltott ki egy magyar nyelvű, közép-erdélyi szerelmi ének a föld túlsó felén… A legmeghatóbb mindig az, amikor itthon vagy a határon túl egy koncerten megérzem, és a közönség is átérzi, mekkora közösségi élmény a népzene. Sok ilyen esetről tudnék mesélni, például amikor Györgyfalván, a romániai forradalom utáni újév hajnalán Ibolya néni megölelt, és azt mondta: „Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!” Én valójában nem is nekik, hanem helyettük és értük éneklem világszerte a tőlük tanult dalokat.

– Ha nekem azt mondják, hogy „népdaléneklés”, te vagy az első, aki eszembe jut erről. Jelképes alakja lettél a magyar népzenének. Kamaszkoromban a „Dúdoltam én…” című bakelitlemezt karcosra hallgattam, azóta is kedvencem.

– A lemez kísérőszövegében olvashatók Kallós Zoltánnak a szavai, amelyekre végtelenül büszke vagyok, mert megdicsért, hogy minden érzelgősség és sallang nélkül énekelek, és ezt példaként állította minden előadó elé. Ezt megelőzően egy másik Zoltántól, Kodálytól is kaptam dicséretet ötesztendős koromban, amikor zeneovisként – Forrai Kati néni, a legendás zenepedagógus biztatására – minden gyerek nevében megköszöntem neki, hogy sok szép dalt írt nekünk. Kodály nem volt érzelgős ember, de lehajolt hozzám: „Ha mindenki olyan szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni.”

A folytatást a 2018. januári Képmás magazinban olvashatják.

Felejthetetlen karácsonyi koncert a MÜPÁ-ban

Sebestyén Márta, Andrejszki Judit és zenész barátaik december 20-án “Mind ez világ örvendezzék” címmel adtak felejthetetlen ünnepi koncertet a MÜPÁ-ban. Népzenei és régizenei művek csendültek fel egyedi feldolgozásban és hangszerelésben, különleges élményt kínálva a közönségnek.

A képes beszámoló az alábbi linken tekinthető meg (22:13-tól) – kattintson a képre:

m5-mupa