Világ, zene, művésznő

Lőrinczy Attila cikke a La Femme magazin nyári számában

A jónevű budai cukrászda vezetőnője valami különleges érzékkel szúrja ki, hogy a népes vendégkörből épp én lehetek az, aki Sebestyén Mártára vár. A művésznő üzent, hogy elnézést kér, de egy kicsikét késik, aztán amikor megérkezik, oly jól ismert kislányos mosolyával kér elnézést, s nekem természetesen eszembe sem jut neheztelni, legjobb meggyőződésem szerint mondom:

Ugyan már, semmiség… Egy dívának nemcsak, hogy megbocsátható némi késés, de már-már elvárható tőle…

Dehogy vagyok én díva, fura is lenne… Népdalénekes díva, olyan nincsen. Olyan, mintha egy kis virágoskertben valaki azt kifogásolná, hogy hol van itt az udvari kertész, meg a mit tudom én mi… Attól még egy virág szép lehet, hogy nem libériás inas locsolgatja.

De voltak ilyesféle kísérletek, hogy magából dívát csinájanak?

Hát igen, manapság valamiért azt hiszik, hogy a színpadi szereplőket meg kell csinálni, és el kell nevezni, ehhez pedig a közönség a média hatására hozzá is szokott. A publikum ma már el is várja ezeket a bombasztikus külsőségeket, sokszor pedig csalódott, ha azt érzékeli, ez a nő csak úgy van, nem képzelhetünk bele semmi rendkívülit, ő is csak egy közülünk – hát akkor hogy lehet ezért rajongani?

Ezt most megbántottan mondja, vagy csak tényként rögzíti?

Időnként azért bosszant, ha azt gondolják, én csak valami szerepet játszom, vagy ha valakik keveslik azt az önazonosságot, amit képviselni igyekszem. Az más kérdés, hogy az én életem olyan, hogy egyik nap valami sáros kis faluban üldögélek az ágyon egy idős nénivel, és éppen magnóra veszek egy népdalt, egy héttel később pedig én énekelek egy idős néninek, aki történetesen II. Erzsébet, Nagy-Britannia királynője, és boldogan elviszem neki azt a nótát, amit nemrég gyűjtöttem.

Szerintem ezt hívják teljes életnek…

Ez nekem mind belefér, és ehhez nem kell szendvicsemberként hurcolásznom magamon a saját reklámtáblámat…

Persze hogy a világ mindenféle rossz kísértéssel teli, de szerintem a maga egész pályája és minden sikere épp arra a megkérdőjelezhetetlen önazonosságra épül, amit érthető módon annyira félt…

Gondolom, igen, de ez nincs tudatosan felépítve, hiszen engem nem menedzserek találtak ki. Én csak azt vagyok képes csinálni, amit valóban érzek, szeretek és gondolok. Ha idegen dolgot akarnak rám kényszeríteni, az nem működik, az mindig befuccsol.

Felteszem, mindebből következően sok felkérést mond le.

Igen… Képzelje, újabban az a divat, hogy a rendezvényszervező cégek árajánlatot kérnek, tudom is én, nyolcvan művésztől, és aki a legjobb ajánlatot adja, azt meghívják. Hát ez milyen? Kilóra vagy méterre mérik a produkciót.

Ezek szerint tortából sem ugrott még elő valamelyik milliomos születésnapján…

Engem nem lehet pénzért megfogadni X.Y. esküvőjére vagy szülinapjára. Nálam ez csak lelki alapon működhet. Ha nekem az az illető fontos, barátom, szeretem, akkor persze elmegyek.

Nem fontos a pénz?

De, nagyon fontos kelléke az életünknek ebben a sárgacsekkes világban, de annyira nem, hogy akármit megtegyek érte.

Tandori Dezsőnek van egy szép mondása ezzel kapcsolatban. Ő úgy tartja:“A pénz túl sokba kerül.“

Hát ezt jól mondta az öreg Dezső. Nagyon sok mindent elveszíthet az ember, ha feladja a hitét, a meggyőződését. Alattomosan szétrágja az ember lelkét, eltorzul a személyiség, és beteg is lesz. Köszönöm szépen, én nem kérek se daganatot, se infarktust. Nekem rendkívül fontos, hogy megőrizzem a szabadságomat, akkor is, ha ez áldozatokkal jár.

A teljes cikk a La femme 2012. nyári számában olvasható.

Forrás: lafemme.hu
[plulz_social_like]

Vélemény, hozzászólás?

error: Content is protected !!