Megjött az igazi hűvös ősz, a pécsi Kodály Központ hideg esti esőben ázik, az emberek sietve térnek be a menedékbe. Ruhatárba kerülnek a vizes kabátok, esernyők. Nemsokára kezdődik a koncert. A koncert, amely ismét jóval több, mint ha zeneműveket hallgatnánk. A programból és a közönség reakcióiból is érezhetően, itt a helytállásról van szó, az életre vállalt küldetésről.
1962-ben egy decemberi estén az akkor három éves óvodás Sebestyén Márta Kodály Zoltánnak énekel. Eltelik több mint fél évszázad és Márti ott áll egy koncertterem pódiumán, körülötte sokféle zenész, egy kórus, jó emberek, s mellette ül édesanyja is. A küldetés folytatódik.
Más ez a helyszín, mint azok a kicsi szobák a villanyfényt még alig ismerő múltban. Ismét az a kérdés, mi menthető át abból az akol-melegből, a népdal szívünkben zsongó boldogságából, a magyar szóból a jövőnek, a Facebook-os mának.
A megoldás pedig egyszerű. Énekelni kell! A dal megtisztít, fölemel, elbúsít, megvigasztal, majd heves szenvedéllyel lángol föl: éltet minket.
Az est minden megszólalása ezért van. Szinte szédítő a látkép, a többszólamúsággal és kánonnal szívünkhöz közelítő kórusművek, a csembaló, a cimbalom, sőt az egzotikus kanun forrásvíz-csordogálása, a vonósok ünnepélyes áradása, a duda és a tárogató harsány kiállása, a furulyák billentései lelkünkön, a gyermek énekesek vadvirág-frissessége, de legfőképpen egy énekhang: Sebestyén Mártié. Az édes hang, amit fölsíró, apró gyerekként hallani szeretnénk. A hang, ami a szemérmes szerelmi szavakat közvetíti. A hang, amely vigasztal, ha vigasz kell, megvidámít, ha a vidámságnak jön el az órája. A hitelesség hangja.
Népzene, komolyzene, régi zene egybeolvadnak. Ahogy egy emberben, a Mesterben együtt állt és élt mindez, ahogy az est énekesnője és házigazdája mindezt átadja, ajtókat-ablakokat nyitva a zene cifra palotájában.
Nyissunk ajtót a zenének! Lássuk jó szívvel a dalt!
Így történhet meg a csoda, hogy otthonról hazaérkezünk.
Szerző: Szávai József, a pécsi Tanac Tánceggyüttes művészeti vezetője, koreográfus